Ez tényleg hivatás, így kezdte az interjút Timi, aki jelenleg az Ciklámen és Lila Akác idős klub vezetője.
- 2004 óta dolgozok szociális területen, előtte viszont el sem tudtam képzelni magam ebben a szférában. Ugyanis nem akartam szembesülni például azzal, hogy vannak a környezetünkben sérült emberek. 2004 előtt a divat- kereskedelemben dolgoztam, ahol minden a szépségről, a tökéletességről és a csillogásról szól. Egy idő után viszont valami elkezdett hiányozni, vagy fogalmazhatok úgy, hogy az akkori munkámban már nem találtam mögöttes tartalmat, értéket. Ezután jelentkeztem szociális pedagógiára.
Ahogy fogalmazott, valami belső késztetés vezette rá, hogy szociálpedagógus legyen.
- A családom mindennapjaiban,- ha nem is szakmaként,- de mindig jelen volt a szolgálat, a hit, mások segítése. Már gyerekként is azt láttam, hogy az embereknek segíteni kell, jónak kell lenni hozzájuk, és amikor már túl voltam a fiatalos „őrületeken”, akkor értem meg én is erre az útra.
Az első állásinterjúján úgy érezte, túl őszinte volt, és nem mondott elég hangzatos dolgokat ahhoz, hogy felvegyék. Azonban pár nap múlva megcsörrent a telefonja és közölték vele, várják dolgozni.
- Nagyon nehéz volt az elején. Állami gondozott, fogyatékos gyermekekkel foglalkoztam. Először az volt a feladatom, hogy magamba helyre tegyem azt, hogy így, vagyis nehézségekkel is élnek családok, nőnek fel gyermekek. Az életnek ezt az oldalát ott ismertem csak meg. Akkor váltam felnőtté. Fájdalmasan szép munkának szoktam nevezni a hivatásomat, persze, csak magamban.
13 évet töltött el állami gondozott, fogyatékos gyermekek mellett. Azt mondta, imádott ott dolgozni, ugyanis több területen is kipróbálhatta magát. Ezután viszont egy ideig a gyámhivatalnál vállalt munkát, azt a pozíciót azonban nem érezte magáénak.
- Ott jöttem rá, hogy nekem az emberközeli élmény kell, és hogy képtelen vagyok hivatalos szervként működni, mert bennem sokkal erősebben dolgozik a segítői attitűd.
Ezután két és fél évet pszichiátriai betegekkel dolgozott, vagyis az idősgondozás egészen friss még számára. Azonban Timi szereti a kihívásokat, kipróbálni magát új területeken, tanulni és fejlődni. Ezért is vállalta el januártól, hogy a Soproni Szociális Intézmény idősklubjait vezesse.
- Hallottam, hogy az Intézménynél egy fiatalos, lendületes, nyitott csapat dolgozik, jól képzett, tenni kívánó szakemberekkel, akik partnerek mindenben és szívesen tartoztam volna közéjük.
Amikor először belépett az Idős Klubok ajtaján azt érezte, mintha mindig is ott dolgozott volna.
„Olyan természetesnek vették az idősek a jelenlétemet, hogy nem is éreztem, hogy én most „új vagyok”. Minden gördülékenyen ment.„
És nemcsak az idősek, de a vezetőség is pozitívan fogadta Tímea érkezését.
- Jó azt éreznem, hogy mindenki partner. Ahogy mondani szoktam, mind megoldásokat, és nem kifogásokat keresünk. Eddig minden kérésünk pozitív fogadtatást kapott, és nagyon sok már meg is valósult.
Az idősgondozás egészen új terület számára, de Timi azt mondja, imád tanulni és fejlődni.
- Vannak kihívások, sokat kell még tanulnom. A klubok ugyan jól működnek, de egy régi séma szerint. A jól bevált dolgot visszük tovább, de a fejlődés elengedhetetlen feltétele a megújulásra való képesség, és alkalmazkodnunk kell a megváltozott igényekhez, és azokhoz a fizikális, mentális, pszichés változásokhoz, amik a régi és új ellátottainkat jellemzik.
A legfontosabb Timinek, hogy ne csak az idősek, hanem a kollégák, és ő maga is jól érezze magát nap mint nap, ugyanis szerinte ez a kulcsa a családias hangulatnak és a boldogságnak.
- Ha elégedettek, akkor pedig minden rendben van. Ha esetleg rossz napom van, az idősek azonnal megérzik, és mindig jön egy olyan kedves szó, ami bármikor motivál. Ilyenkor rájövök, hogy ez a történet nem rólunk, hanem az idősekről szól. Borzasztóan fogékonyak, még ha néha noszogatni, terelgetni is kell őket.
A fogékonyság mellett pedig „tanítják” is a dolgozókat – legalább is Timi ezt látja, tapasztalja.
- Rengeteg pozitív visszajelzést kapok tőlük! Megérttették velem, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok, mint amiken én például rágódok. Az egyik néni, akivel személyesen sosem találkoztam, – mert az egészsége már nem engedte, hogy ellátogasson hozzánk – felhívott, és olyan életbölcsességeket mondott nekem, hogy utána felhívtam egy-két embert, hogy elmondjam nekik, mit jelentenek számomra. Ráébresztett, hogy mi fontos igazán, és arra is, hogy lehet, holnap már késő lesz. Sokszor segítenek át az idősek tudtuk nélkül nehéz élethelyzeteken. Minden ember, akivel az élet összehozott –valamiféle- hatással volt rám, formált, alakított engem. Hálás vagyok érte. Nélkülük nem lennék és lehetnék az az ember, aki ma vagyok.
Timi azt mondja, megtanították neki az idősek, hogy ki kell mondani bizonyos dolgokat, ahogy azt is, hogy az érzelmeket nem szabad eltitkolni. De miért jó Timi szerint az, ha valaki klubtag?
- Mindenki vágyik arra, hogy szeressék, elfogadják, meghallgassák őt, és tartozhasson valahová. Rohanó világunkban az idősekre a családoknak nem mindig van elég ideje. Ezt tudjuk mi pótolni. Én itt szembesültem először azzal, hogy egy közösségnek mekkora megtartó ereje van, és milyen jó hatással van a nyugdíjasokra. Nem csak színt visz az életünkbe, hanem célt és motivációt, sokszor értelmet is ad neki.
A színes programok mellett állandó terápiák is várják ellátottainkat. Pár hete például kutyaterápia kezdődött a klubokban a tagok legnagyobb örömére.
- Mindenkinek azt szoktam mondani, hogy egy esélyt mindenképp érdemes adni a klubnak, ezeknek a közösségeknek, ugyanis a legrosszabb, ami történhet, hogy valaki úgy ítéli meg, nem erre a szolgáltatásra van szüksége. De túlzás nélkül mondhatom, hogy ellátottaink jól érzik nálunk magukat, és szívesen jönnek hozzánk.
Idősklubjaink folyamatosan várják a jelentkezőket, szívesen fogadjuk érdeklődésüket!