Belépve a Virágfüzér napközibe rengeteg boldog arc fogadja a látogatókat, családokat. Marcsi 2005 óta vezeti a Kossuth Lajos utcai csoportot, ahol sérültek nappali ellátásáról gondoskodnak. De hogyan jutott el idáig?
Általános iskolában még óvónőnek készültem, de hiába jelentkeztem, nem vettek fel. Ezért Sopronban kezdtem el a gimnáziumot, ahol volt egy gyengén látó osztálytársam. Úgy alakult, hogy még érettségi előtt a Tómalom utcai intézethez „vitt a lábam”. Láttam, hogy fogyatékkal élőkkel foglalkoznak ott, ekkor határoztam el, hogy én mindenképp itt szeretnék majd dolgozni.
Ez így is történt. 19 éves kora óta foglalkozik sérültekkel, azóta folyamatosan képzi magát, ebben pedig férje is támogatja. Megszámlálhatatlan végzettsége mellett többek között szociálpedagógus. Az évek alatt hivatása nehézségeit és szépségeit is megtapasztalta.
Ezen a területen nem olyan jellegűek a sikerélmények, mint más szociális szférában. Például egy óvodában vagy iskolában. A sérülteknél egy idő után nem lehet fejlődést elérni, csak szinten tartani azt, amiért közösen megdolgoztunk. A korlátok miatt a legfőbb célunk az, hogy az életminőségük a nálunk töltött idővel javuljon!
A Virágfüzér munkája azért is kiemelten fontos a térségben, mert Sopron és környékén. közel 1300 család nevel sérülteket. Közülük több mint 30 fő nappali ellátását a Soproni Szociális Intézmény biztosítja.
Szakembereink többek között foglalkozásokkal, fejlesztő játékokkal, színes programokkal aranyozzák be a minket választó sérültek napjait. Csoportunk nagyon színes: van, aki csak enyhén sérült, de olyan is, aki egyedül enni semmi tud. Tehát nagy sokféle a sérültség típusa nálunk, ahogy életkori megoszlás is. Ugyanis 19 éves kortól 58 éves korig vannak tagjainak.
Ugyan a nagy fejlődés elmarad, de meghatározó pillanatok jócskán akadnak a Virágfüzérben is.
Van egy drámacsoportunk, ez azért fontos, mert a zene, az érzelmek minden tagunkhoz eljutnak, még akkor is, ha valamelyikük éppen passzív vagy súlyos fogyatékosságban szenved. Többek között egy ilyen színdarab előadása volt számomra az egyik meghatóbb pillanat. Egy autista tagunk, aki csak kívülről figyelte a felkészülést és nem akart benne részt venni, az előadás alatt egyszer csak felkelt, és odament a többiekhez. A látottak alapján pedig becsatlakozott társaihoz – ez számunkra annyira megindító pillanat volt, hogy még most is csak könnyezve tudok róla beszélni. Ez nem egy szakma, ez egy hivatás, az életünk.
Ezt a több mint 30 éve tartó szakmai elhivatottságot nemrég Sopron városa is elismerte. Ezt először Marcsi el sem hitte.
Kaptam egy üzenetet az egyik napközisünk édesanyjától, hogy gratulálnak a kitüntetéshez. Először azt hittem, biztosan csak elírták a nevemet.. Számomra ez hihetetlen volt először. Aztán mikor megkaptam a hivatalos értesíts, hogy Sopronért Emlékérmet vehetek át, akkor örömmel töltött el, hogy elismerték a munkámat.
Kissné szerint ugyan lelkileg megterhelő a családok nehézségeivel találkozni, de pont ennek kell előrevinnie a dolgozókat. Sokszor arra is gondolniuk kell, hogy otthonukban is gondoskodjanak sérültjeikről, például étellel. De miért is érdemes ezt a hivatást választani?
Úgy fogalmaznék, hogy itt a pálya választja ki inkább azt, aki később sérültekkel fog dolgozni. A nehézségek mellett rengeteg szépsége van ennek a hivatásnak. Mindannyian elmondhatjuk, hogy a sérültek annyira őszinték és annyira tudnak szeretni, hogy az felbecsülhetetlen és csak velük tapasztalható meg. Mellettük azt is megélhetjük, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Mikor azt gondoljuk, hogy az ellátottunk nem képes valamire, akkor lepnek meg a leginkább minket. Ennek apropóján írtunk is egy dalt 10 évvel ezelőtt a napköziseinkkel. Szerintem ez fejezi ki leginkább, hogy egy sérült ember mennyi mindent adhat egészséges társainak, és nekünk,. szociális munkásoknak. Mondhatjuk, ők egy igazi reménysugár!
Küzd a fény és az árnyék, ahogy a rossz és jó
Vágyódó lelkünk, gyakran szárnyaló
Kérlek, ne sajnálj nincs bennem keserűség
Azt kell, hogy meglásd, hogy mennyit érek én!
Jöjj közel, érints meg
Mondj egy szót vagy hallgass meg
Tudom jól, hogy minden vágyam nem teljesül
De ha velem vagy néha, én már nem félek semmitől!
Marcsi szerint az elmúlt években egyre elfogadóbbak az emberek sérült társaikkal. Ennek pedig nem más a titka, mint az, hogy nyitnak egymás felé egészségesek és fogyatékkal élők. Ugyanis egyre több az olyan program, illetve intézmény, ahol megismerhetik egymást.
